Egy kis időre elhallgattunk. Apukám időközben, ahogy a gyászjelentés szövege is szólt: hosszú betegség után, életének 72. évében elhunyt. Hasnyálmirigyráknál nincs kecmec. Nem kell hozzá se dohányozni, se inni, se túlsúlyosnak lenni. Csak jön és öl. Már januárban is csak kb. 3 hónapot ígértek az orvosok, de végül október 7-ig tartott a szüntelen szenvedés. A Hospice Alapítvány munkatársainak ez úton is szeretnék köszönetet mondani az utolsó 3 hétben  nyújtott pótolhatatlan segítségükért, támogatásukért.

Készültünk rá, hogy hamarosan megtörténik. Temetkezési vállalkozóként talán könnyebb helyzetben voltunk, mint mások: tudtuk, hová forduljunk, mit kell tenni. Biztos lehettem benne, hogy a legjobb, legtisztességesebb szállító kollégák a lehető legjobb helyre viszik. Nem kellett aggódnom - ahogy a segítségünket kérő családok szoronganak sokszor - hogy mi történik majd, tisztességesen bánnak-e  vele és szépen felkészítik-e a temetésre. Nem kellett izgulnom,  hogy esetleg nem adják rá a bevitt ruhát, hogy méltatlan módon bánnak vele, elcserélik, földre teszik, stb. Ki ne hallott volna már legalább egy rémtörténetet, ami halottakkal esett meg?
Tudtuk, hogy választhatunk és hogy hogyan választhatunk sírhelyet a temetőben, hogy anyukámnak ne kelljen minden alkalommal a legmesszebb eső parcellához látogatnia hóban, fagyban.  Volt lehetőségünk kikerülni olyan szituációkat, amiknek sajnos a gyászoló családok rendszeresen részeseivé válnak csak azért, mert nincs napi rutinjuk a temetkezés útvesztőiben, vagy csak mert visszaélnek gyászukkal. Persze, így sem sétagalopp ez: senkinek sem kívánom, hogy az apja  nevét saját kezével, bőgve ragasztgassa fel a koporsó oldalára, óvatosan rásimogatva az arany betűket, nehogy légbuborék kerüljön a matrica alá; vagy térdig sárosan kóboroljon a temetőben az anyjával és a fősírásóval.

Köszönettel tartozom a kollégáknak - boncmesternek, szállítóknak, sírásóknak, ravatalozóknak, virágkötőknek, búcsúztatónak -  valamennyien a tudásuk legjavát adták. Köszönöm családunk tagjainak is, akik részt vettek a temetés személyes hangvételének kialakításában: apukám életének főbb színtereiről hoztak földet a sírjára, beszédet írtak, vagy egyszerűen csak jelen voltak.  Külön köszönet illeti azokat a csupa szív embereket, akik olyan nagy szeretettel készítették a finomságokat a torhoz, ami már nyilvánvalóan meghaladta volna anyukám erejét.

A hosszú betegség lehetőséget adott arra, hogy hónapokon keresztül búcsúzkodjunk, még életében számtalanszor elsirattuk. Esélye sem volt a gyógyulásra, csak vártuk, meddig tart a szenvedés. De talán az, hogy a halála után a legjobb tudásunk szerint mindent megtettünk, amit lehetett ebben a helyzetben, kicsit hozzájárul majd a könnyebb elengedéshez. Az utóbbi 2-3 hét még jobban megerősített abban, hogy jól döntöttünk, amikor pályát módosítva temetkezési vállalkozásba fogtunk. Bízunk benne, hogy a hozzánk forduló családok számára is hosszú távon megnyugvást hozhatunk a méltó búcsú megszervezésével, de szívesen segítünk azoknak is, akik csak tanácsot kérnek, hiszen pontosan tudjuk, mennyire gyámoltalan tud lenni az ember, amikor elveszít valakit, milyen jól esik a gondoskodás.

Mit is mondhatnék? Vigyázzatok magatokra és azt kívánom, hogy minél később kelljen hasonló ügyben találkoznunk! Sziasztok.