Amióta kezd kikristályosodni a gondolat, hogy temetkezési vállalkozásba kezdünk, folyamatosan meghökkent arcokba, riadt tekintetekbe ütközöm. "Ez borzasztó!"; Hű, de morbid!"; "Ne is beszéljünk róla!"; "Veled biztos valami baj van...!"; "Ez is az élet része, na de akkor is!". És ők legalább mondtak valamit. A többség inkább – jó esetben - csak magában borzong.
De miért tabu a halál? Miért eufemizálunk mindent, ami a súlyos betegségekkel, közeli halállal, temetéssel kapcsolatos? A századforduló környékén már ott tartottunk, hogy a művészek rendszeresen ábrázolták a "szép" halált. A XX. század végére pedig oda jutottunk, hogy elrejtjük, elhallgatjuk, minden magánügy, ami ezzel kapcsolatos. Hol van már a fekete ruhás gyászév, amikor sokan már csak a munkahelyükről ugranak ki 2 órára egy temetés miatt és váltóruhát visznek, hogy ne kelljen egész nap magyarázkodni a kollégáknak? Nem osztozunk más fájdalmán, sokszor már az is zavarba ejtő, hogyan fejezzük ki részvétünket. Sokaknak már a temetésen is kínos sírni, illik elfojtani a kitörő érzelmeket.
Már súlyos betegség esetén se fogalmazunk egyértelműen: „el fogjuk veszíteni”, „úgy tűnik, a kezelésre nem reagál”, „válságosra fordult a helyzet”. Elhallgatjuk a borzasztó valóságot, talán még kicsit le is halkítjuk a hangunkat közben, általánosítunk, vagy idegen szavakat használunk, csak a halál szót ki ne kelljen mondanunk.
De hogy tudjuk így megélni és feldolgozni gyászt? Biztos jó ez így? Lehet, hogy vissza kellene engedni néhány olyan hagyományt, rítust az életünkbe, melyek az eltávozók elengedését könnyítik meg a családnak? Lehet, hogy saját érdekünkben néha mernünk kellene gondolni rá és meg kéne tanulnunk kezelni a kezelhetetlent? Ez persze iszonyú nehéz! Én évek óta próbálom szokni a gondolatot, de nem mondhatnám, hogy jól megy. Talán ez a vállalkozás is részben azért alakult, mert úgy érzem, így tudom valamelyest kontroll alatt tartani az elmúlás kérdését; legalább a halál utáni gondoskodás – hazai rutintól eltérő – személyesebb módjainak megteremtésével. Nekem talán így fog sikerülni. Talán.
És szerintem, valahol igaza lehet Kolozsi Béla pszichológus szociológusnak is:
„Az eddigiektől eltérő, más módon kellene ehhez közelíteni,
másrészt valamiféle optimális kezelési mód érdekében nem volna szabad tabusítani őket.
Kultúránk pontosan e másként kezelésben fogyatékos.
Ennek megoldása nem a hétköznapi nyíltság inadekvát módszere lenne,
hanem a rejtett, titkos szféra ismerete, kezelésének alakítása,
kulturális modelljének meghonosítása.”
Ki hogy van ezzel?
oOMoHiOo (törölt) 2011.06.29. 14:56:32
Nincsenek igazi hagyományok, valahol félúton őrlődik a legtöbb ember a régi és az új dolgok között, mert bár kapunk információt dögivel, szelektálni és felhasználni nem tanultunk meg.
Lélekhajó 2011.06.29. 15:06:47
Meg az is a baj szerintem, hogy a halál olyan intézményes lett.
Eltűnt a háznál ravatalozás szokása, ahol az egész falu körülötte sürgölődve (még a kis gyerekek is) elbúcsúzhatott az elhunyttól, és annak ellenére, hogy személyes ügyről van szó, mégis az egész közösség átélte a veszteséget.
Kevés embernek adatik meg, hogy nyugodtan, családi körben töltse az utolsó perceit. Ha mégis, akkor is azonnal elszállítják a testét és legközelebb a temetésen találkozik vele a család, esetleg csak egy kis dobozban. Ez tényleg horrorisztikus és feldolgozhatatlan...
libabácsi 2011.06.29. 15:10:20
ma már egy kicsit másként gondolom, de ettől függetlenül mi sem beszélünk a halálról, főleg nem akkor ha valaki meghalt. próbáljuk elterelni a gondolatot - jaj ne is mond - miközben igenis vannak gondolatai az embernek ezzel kapcsolatban. ha valaki meghal nálunk egy kicsit vele halunk mi is. nincsenek tervek, nincsen jövő, nincsen semmi csak a szomorúság. majd csak a temetés után kezdünk ébredezni.
a sírás nálam egy külön "probléma". nem jönnek olyan mély érzések és fájdalmak amitől könny csordulna ki a szememből. sokszor egy szép vers, egy hatásos filmtől előbb elérzékenyülök mint egy temetésen. ezért kellemetlenül is érzem magam, és úgy érzem ha nem sírok a többi emberrel akkor azt gondolják, én nem is szerettem.
van egy ismerősöm, aki nagyon szép verseket és köszöntőket, búcsúztatókat ír. elmesélte milyen volt az a temetés amin az egyik ilyen köszöntőjét elolvasta. már abba beleborzongtam. nem voltam ott, nem ismertem az illetőt, de a búcsúztató hallatán elsírtam magam.
szerintem így lehet a halálról és a búcsúról beszélni ahogy ő tette.
Abdab 2011.06.29. 15:19:00
A céljaitokkal pedig mélyen egyetértek, szerintem egy méltatlanul sikerült temetés sokkal nagyobb sebet üthet, mint egy rosszul szervezett esküvő. A nagymamámat temettük most, aki mindenkinél közelebb állt hozzám a világon, és hihetetlenül sokat számított a szeretetteljes tapintat, amivel mindent intéztek az illetékesek. Így sem volt könnyű, de ha a közöny vagy a nemtörődömség egy morzsájával is találkoztam volna, nagyon fájt volna. Nagy felelősség ez a munka, az ügyfelek életük nagy veszteségeit bízzák az emberre, és törékenyebbek, mint bármikor.
Szóval nincs ebben semmi morbid, a célok pedig fontosak és tiszteletre méltóak. Szurkolok nektek.
Lélekhajó 2011.06.29. 22:15:19
És persze én is simán bőgök már attól, ha a gyerekem dob egy gyönyörű gólt, vagy látok a tévében egy nyilvánvalóan kitalált, de megható történetet. Jó, tudom, forduljak pszichológushoz... :P
HortusMsingers 2011.06.29. 22:16:22
Örülök, hogy megjelentetek, és őszinte szavakkal beszéltek egy ilyen tabu témáról, mint maga a halál.
Mivel az ember az életre koncentrál, jól szeretné érezni magát, keveset gondol a halálra, vagy, ha gondol is, hamar elhessegeti ezt az egészet, mondván, az még odébb van.
Tagadásban vagyunk, kellemetlen még rágondolni is.
A fogyasztói társadalom az életet élteti, a pillanatnyi jó érzéseket, ezért mindent megteszünk.
És a jól felépített kis öncsaló komfortérzésünket nem pazaroljuk a halálba való gondolati belemerítkezésbe.
De ne is csodálkozzunk ezen, hiszen az egész kultúránk ilyen, a szembesülés a rosszal, a kellemetlennel, nem kívánatos dolog a harcos, és fárasztó mindennapok színterén.
Régen valóban az élet része volt a halál, ma gondot okoz, hogyan magyarázzuk meg gyermekünknek, mi történt az idős cicával, miért nem mozog már.
Talán felnőttként is könnyebben dolgoznánk fel szeretteink elvesztését, ha kultúránk nem lenne ilyen távol a halál körüli misztériumtól.
Lélekhajó 2011.06.29. 22:35:25
Azt gondolom, szerencséd volt, hogy a szüleid felkészítettek erre. Megkérdezhetem, hogy ez vallási neveléssel együtt sikerült-e ilyen jól? (Persze csak akkor válaszolj, ha nem túl indiszkrét a kérdés...)
Az jutott eszembe, hogy talán ez a pár évtizedes szocializmus és közben az egyházak háttérbe szorítása sem kedvez feltétlenül a mi nemzedékünk halálképének...
Abdab 2011.06.30. 09:00:32
@HortusMsingers: De okos a levezetésed, nagyon tetszik. Nem is gondoltam bele az okokba, de ez biztosan nagy szerepet játszik.
Lélekhajó 2011.06.30. 19:31:29