Amióta kezd kikristályosodni a gondolat, hogy temetkezési vállalkozásba kezdünk, folyamatosan meghökkent arcokba, riadt tekintetekbe ütközöm. "Ez borzasztó!"; Hű, de morbid!"; "Ne is beszéljünk róla!"; "Veled biztos valami baj van...!"; "Ez is az élet része, na de akkor is!". És ők legalább mondtak valamit. A többség inkább – jó esetben - csak magában borzong.

De miért tabu a halál? Miért eufemizálunk mindent, ami a súlyos betegségekkel, közeli halállal, temetéssel kapcsolatos? A századforduló környékén már ott tartottunk, hogy a művészek rendszeresen ábrázolták a "szép" halált. A XX. század végére pedig oda jutottunk, hogy elrejtjük, elhallgatjuk, minden magánügy, ami ezzel kapcsolatos. Hol van már a fekete ruhás gyászév, amikor sokan már csak a munkahelyükről ugranak ki 2 órára egy temetés miatt és váltóruhát visznek, hogy ne kelljen egész nap magyarázkodni a kollégáknak? Nem osztozunk más fájdalmán, sokszor már az is zavarba ejtő, hogyan fejezzük ki részvétünket. Sokaknak már a temetésen is kínos sírni, illik elfojtani a kitörő érzelmeket.

Már súlyos betegség esetén se fogalmazunk egyértelműen: „el fogjuk veszíteni”, „úgy tűnik, a kezelésre nem reagál”, „válságosra fordult a helyzet”. Elhallgatjuk a borzasztó valóságot, talán még kicsit le is halkítjuk a hangunkat közben, általánosítunk, vagy idegen szavakat használunk, csak a halál szót ki ne kelljen mondanunk.

De hogy tudjuk így megélni és feldolgozni gyászt? Biztos jó ez így? Lehet, hogy vissza kellene engedni néhány olyan hagyományt, rítust az életünkbe, melyek az eltávozók elengedését könnyítik meg a családnak? Lehet, hogy saját érdekünkben néha mernünk kellene gondolni rá és meg kéne tanulnunk kezelni a kezelhetetlent? Ez persze iszonyú nehéz! Én évek óta próbálom szokni a gondolatot, de nem mondhatnám, hogy jól megy. Talán ez a vállalkozás is részben azért alakult, mert úgy érzem, így tudom valamelyest kontroll alatt tartani az elmúlás kérdését; legalább a halál utáni gondoskodás – hazai rutintól eltérő – személyesebb módjainak megteremtésével. Nekem talán így fog sikerülni. Talán.

És szerintem, valahol igaza lehet Kolozsi Béla pszichológus szociológusnak is:

„Az eddigiektől eltérő, más módon kellene ehhez közelíteni,
másrészt valamiféle optimális kezelési mód érdekében nem volna szabad tabusítani őket.
Kultúránk pontosan e másként kezelésben fogyatékos.
Ennek megoldása nem a hétköznapi nyíltság inadekvát módszere lenne,
hanem a rejtett, titkos szféra ismerete, kezelésének alakítása,
kulturális modelljének meghonosítása.”

Ki hogy van ezzel?