Több mint egy évtizedig kommunikációs területen dolgoztam. Szerettem a munkámat, de valahogy mindig ott motoszkált bennem valami: úgy éreztem, nem ez az én utam, ez csak egy ösvény valami felé, de nem tudtam pontosan megfogalmazni még magamnak se, hogy mi az.

Az első, nagyon meghatározó élményem az elmúlással kapcsolatban - bármilyen furcsán hangzik is -, egy sci-fi, A Holtak Szószólója (Orson Scott Card) volt. Olvasás közben jutott eszembe először, hogy nálunk valami nagyon nincs rendben a gyász kezelése, az elhunyt búcsúztatása körül. A másik dolog, ami nagyon felkavart, amikor 3 évvel ez előtt egy temetés szervezése közben kellékeket válogattunk Budapest legnagyobb temetkezési irodájában. Akkor először gondoltam bele úgy igazán, hogy talán nem csak mások halnak meg, hanem én is? Egyszer nekem is szükségem lesz koporsóra, szemfedőre, urnára, rögfogóra? Egy csomó kellékről azt se tudtam, mire való. És ami igazán megdöbbentett, hogy egyetlen olyan urnát, vagy koporsót se találtam, amiben szívesen porladoznék, ha arra kerül a sor. Nem szeretnék magamnak fekete tömegterméket, gyertyalánghímzéses urnatakarót, tucat-fejfát. Nem vagyok vallásos, úgyhogy kissé idegen tőlem a Jézus-motívum, vagy Szűz Mária egy urna falán. Körülnéztem és arra gondoltam, hogy nem akarok személytelen tömegtermékben nyugodni, futószalag temetésen csoffadt ravatalon feküdni, miközben sablon beszédet mond a pap a fejem fölött. Nem a halállal és az elmúlással van bajom. Hanem a személytelenséggel.

Azóta eltelt néhány év, körülnéztem, hogy működik ez külföldön, rengeteget tanultam (időközben többek közt még szakképzett sírásó is lettem, viccen kívül!) és most hamarosan temetkezési irodát nyitunk: a Lélekhajót. Más szemlélettel, tele szívvel, hogy utolsó útján bárki nyugodtan vízre szállhasson velünk... 

Mert hiszek abban, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen. Hiszek abban is, hogy mindenkinek jár a méltó és egyedi, személyre szabott búcsú, temetés. Mindenkinek jár, hogy az utolsó útján az a néhány ünnepélyes perc egyszeri és megismételhetetlen legyen, ahogy ő maga is az volt. Az elhunytat végső nyughelyére kísérő család és barátok pedig megérdemlik, hogy  szakszerű segítséget és megértő támogatást kapjanak a temetés megszervezéséhez, lebonyolításához, hogy már "csak" a gyásszal és az elhunyt fájó hiányával kelljen megküzdeniük a rettenetes veszteség miatt különösen kiszolgáltatott helyzetükben.

„A temetkezés tuti biznisz, halott mindig van!” – szokták mondani. Nem tudom, majd meglátjuk. Ha titeket is érdekel, hogy megy ez, tartsatok velem itt, a blogon!